Látom őt az asztalánál az aktái fölött a mindennapokban. Ahogyan ítél, döntést hoz, elmélyül, gondolkozik. Látom összeráncolt homlokkal néha tehetetlenül, ahogyan végre ott van, ahol úgy hitte mindig is szeretett volna lenni: a helyén. Látom őt ahogyan emlékeibe tekint és már maga sem hiszi el. Látom őt ahogyan mérlegre teszi magát és elszomorodik mennyire képtelen kifejezni az érzéseit. Látom őt ahogyan melankóliába bújik és arra gondol: még mindig fontosak neki. A legfontosabbak. Látom őt ahogyan mosollyá szelídül az érdeklődés, vágyakozássá a lüktetés, szívdobogássá a tánc. Látom őt ölelésbe burkolózva. Látom őt a tökéletesen soha el nem halványuló hegeivel, ahogyan nyomot hagy a bőrén az idő. Látom ahogyan a bornyitót keresi, mélyre süllyesztve a polcokon. Látom ahogy buszon, héven, villamoson ül és úgy halad el a dombok mellett. Látom ahogyan kutyájával álmodik. Nincs neki. Látom minden nap tökéletesre egyenesített ruhájában és elegáns cipőjében. Látom ahogyan ételt rendel és számlát kér róla. Látom ahogyan gondosan szalvétát vesz maga elé étkezéskor, és udvariasan megtörli szája szegletét.
Látom a gyermekiség múlandóságát.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.