Másfél hét telt el.Ha a gyökeres változásokat előidéző telefonbeszélgetéstől számítjuk,majdnem kettő. A napok ahelyett hogy tompítanák és radíroznák a lüktetést,egyre inkább csak felerősítik. Nincs változás,legalábbis nem tapasztalható.Egy eszelős kitartásával és tökéletes femme fatale módjára kísérlem bevenni a bevehetetlent. Minden izmomat és szervemet megfeszítve várom a feloldozást,az enyhülést hozó bűntudat megjelenését.Hogy én basztam el,és okolhatnám magam,hogy utána törvényszerűen következhessen a rezignáltság és a helyzet csendes elfogadásának megnyugtató fázisa. Az értetlenség mosollyá szelídülése.Nem jön. Reggelente napszemüveg, hogy ne látszódjon a két tükör.El kell bújtatni mi történik odabent. Nappal félhomály,derengés,félöntudatlan állapot és erőtlen könnycseppek amik leülnek a szemzugban.A konyhában,a liftben,a villamoson,az utcán. Este a szobában ordító fájdalom ami csak az erek falán hallatszik,kifelé csak mindössze tompa puffanás.Olyan pusztító erő,ami csak belül rombol...idegeket vág el,rángat,roppan a szív,fáj a torok és kevés a levegő,szúr,nagyon és szétporlaszt.Csendesen emészt,kívül nem látható.Tud a szerelemnél mocskosabb és undorítóbb lenni bármi is?
Minden nagyon nehéz.Ha elindulok,és lépek egyet,már a következő lépésnél találom magam és nem értem hogy bírok megtenni ennyi utat is.Nem értem hogy mozog a test,mikor a szív áll. Belefagyott egyetlen pillanatba. A test automatikusan kel,köszön,indul,tesz,találkozik,visszatér,pihen.A szív ezekből semmit nem érzékel.Csak a dühöngéséból tudni hogy él még,létezik. Fojtogatja a testet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.