Megelőztem és elébe rohantam a félelmeimnek,még nem tudom helyesen tettem-e.Érthetetlen hogyan lehet valami egyszerre csodálatos és könnyfakasztó...érezni a bőrét,beletúrni újra a hajába,magamba szívni mindent ami Ő,és mindeközben sírni a fájdalomtól hogy újra megérinthetem,hogy újra azok a szemek néznek rám,melynek tekintetétől nem hiszem hogy valaha is szabadulni fogok.Akár a kábítószer.Őrjítő ha van,de ha nincs,még rosszabb.Igen,pontosan úgy viselkedünk mint a mágnesek:távolról mindegy mi van közöttünk,távolság,emberek,félelmek,sebek,karmolások,hazugságok és a többszörösen véget vetett kapcsolat, valami megmagyarázhatatlan erő húz minket egymás felé hogy az érintkezés feszültségétől előtörve újra szétvessen ha túl közel kerülnénk.Hajnalban ahogy mellette feküdtem gondolatok cikáztak a fejemben melyeket jó lett volna leírni...de ahogy felébredtem és a pórusaimba tartalékolva,nem is szagoltam,inkább fuldokolva kapkodtam az illatmolekulák után amíg még az enyémek,amíg még tudom hogy én érezhetem,egyszerre elszállt minden ami a fejemben volt kettőnkkel kapcsolatban.Minden megáll amikor vele vagyok,a gondolataim is.Ma is így történt:megszűnt az idő,a titokzatos negyedik dimenzió és a két test mozgott valami bódult és mámoros lélekmezsgyén egyetlen hosszú éjszakában. Szerettem volna az éjszakát a végtelenségig elnyújtani,beletenni egyetlen gondolatba,egyetlen tökéletes képbe,rögzíteni valahogy a múlhatatlanságát.Iszonyú felismerni hogy létezik olyan szerelem ami soha nem múlik el.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.